Sajnos az esetek többségében, amikor a szülőt „berendelik az iskolába”, vagy ő maga úgy dönt, hogy felkeresi a pedagógust, nagy valószínűséggel már baj van. Arra viszont ritkán látni példát, hogy szülők és tanárok „csak úgy”, s anélkül, hogy egymásra mutogatnának, a gyermek fejlődéséről beszélgessenek. Törvényszerű, hogy így legyen?
Popper Péter sok évvel ezelőtt egy előadásában beszélt arról, hogy szülőként hogyan kezelte, hogyan élte át a gyermekét tanító pedagógusokkal való kapcsolatát. Sokak számára ismerős lehet a következő történet: „Fiam rendszeresen hozott haza beírásokat, intőket az ellenőrzőjében a következő szövegekkel: Kedves Szülők! Értesítem, hogy fiuk nem figyelt az órán! Egy darabig szó nélkül aláírtam az ellenőrzőt, beszéltem a gyerekkel, de aztán az egyik beírásnál visszaírtam a tanítónőnek: Kedves Kati néni! Fiam ma este nem ette meg a kelkáposzta főzeléket...”
Miről is szólnak ezek a történetek?
Az alapvető kérdés, hogy hol van a szülők és a pedagógusok között a felelősség határa? Miért mutogatnak egymásra, mi akadályozza az eredményes együttműködést abban, hogy a gyerek problémája mindenki számára megnyugtatóan megoldódjon, és személyisége töretlenül fejlődjön?
Nem könnyű a helyzet, hiszen a nevelés két önálló rendszerben – a családban és az iskolában – történik. A két rendszer értékrendjével, elvárásaival, kommunikációs és konfliktuskezelési stílusával kölcsönösen hat egymásra. A családi események befolyásolják az iskolai teljesítményt, és viszont. A hatások tehát nem választhatóak el egymástól. Nem mindegy azonban, hogy a gyermek fejlődésében melyik területért ki és milyen mértékben felel.
Hol a határ?
Nagy vonalakban úgy látom helyesnek, ha a szülők kompetensek a családon belüli problémák megoldására, s ők döntik el, hogy ebből mit osztanak meg a pedagógussal. Ugyanígy, a pedagógus kompetenciája az iskolában történt konfliktusok kezelése, és annak mérlegelése, hogy ebből mit oszt meg a szülővel, miben kér segítséget, mikor és hogyan.
Azonban minden családnak és intézménynek máshol vannak a határai, és abban is változatos a kép, hogy mennyire merevek vagy rugalmasak, s mennyire átjárhatóak. Van olyan iskola, ahol tegezik a szülőket, az épület mindig nyitva áll, s a legapróbb kérdésben is kikérik a szülők véleményét; s van olyan, ahol jószerivel csak írásban érintkeznek, s a szülő egyetlen aktivitása az üzenetek aláírása marad. Ugyanígy vannak nyitottabb és zártabb családok: az egyik anya meghívja egy kávéra a pedagógust, és kötetlenül beszámol a legfrissebb családi fejleményekről, míg a másik már attól is ideges, ha az iskolában megtudják a gyerek otthoni becenevét. Épp ezért, nagyfokú érzékenységet igényel mindkét részről, hogy kölcsönösen kitapintsák az intézmény és a család határait, s ráérezzenek, mikor van szükség az együttműködés aktív formáira.
Mikor szükséges az együttműködés?
- Ha a gyermek viselkedése megváltozik, iskolai teljesítménye romlik.
- Ha nem akar iskolába menni, testi tünetei vannak (hányás, gyomorfájás, szédülés, remegés, bepisilés, beszédzavar), stb.
- Ha agresszív, vagy nagyon zárkózottá válik.
Amikor ilyen tüneteket tapasztalunk, mindenképpen kapcsolatba kell lépni az iskolával, a pedagógussal. Ez sok szülőnek nehézséget okoz, hiszen a gyermekkel kapcsolatos probléma érinti a saját magával és a családdal kapcsolatos intimitás határait. Nem beszélve arról, hogy az iskolai tünetek felvetik az iskolával való konfrontálódás szükségességét...
Miért félünk konfrontálódni a gyermekünk érdekében?
Félünk, hogy magunkra haragítjuk a pedagógust, és a gyerek issza meg a levét. Tartunk attól, hogy nem vagyunk képesek megoldani a helyzetet, a feszültségek fokozódnak, és levezetésük talán pont a gyereken keresztül történik majd. Félünk attól, hogy az indulatainkat nem tudjuk kordában tartani és elszabadulnak, vagy ellenkezőleg, hogy lenyeljük őket, és ettől érezzük rosszul magunkat. Épp ezért nem mindegy, hogy a kritikát vagy a kérést hogyan fogalmazzuk meg.
Hogyan kommunikáljunk?
Az agressziómentes kommunikáció, a konstruktív együttműködés megtanulható. Ha egy helyzetet vagy nehézséget szeretnénk megbeszélni a pedagógussal, mindig a saját problémánkként fogalmazzuk meg, és ne azzal támadjuk le, hogy ővele van baj! Keressük a probléma közös megfogalmazását, és ne a múltbeli felelősöket, hanem a jövőbeli megoldást igyekezzünk megtalálni!
A legfontosabb, hogy ne ellenfelek legyünk, ne győztes-vesztes harcnak tekintsük a konfliktusokat, hanem a felmerülő probléma közös megoldására törekedjünk a gyermek fejlődése érdekében, világossá téve és tiszteletben tartva az intézmény és a család határait. Ha bármely szereplő számára nem világos, hol húzódnak a befolyás és a felelősség határai, gyakran tapasztaljuk, hogy a résztvevők provokálják, feszegetik, hogy meddig mehetnek el; ki tudja nagyobb befolyást gyakorolva uralni a folyamatot.
A gyermekek egészséges fejlődése érdekében fontos, hogy az iskola és az otthon ne egymástól elszigetelten működjön, hanem nyíltan tudjanak kommunikálni sikerekről, kudarcokról, problémákról, közös megoldási lehetőségekről. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a két fél partnernek tekintse egymást. A szülő és pedagógus közötti konstruktív problémamegoldás elemi érdeke a gyermekeknek, s egyben nagyon jó mintát ad nekik a nehéz helyzetek megoldására.